Kellemes dunaparti szellő, 200 néző, ingyenes parkolás. Nagyjából ennyi lenne normál esetben egy Szigetszentmiklós-Honvéd 0-5 összefoglalója a másnapi sportlapban. Esetleg a hangulatfestő keretesben az ősz kiéhezett kannibál módjára falja fel a csepeli stadion egykori szertárosát, vagy legalább a dögnehéz, ámbár szépemlékű fűzős labdákat.

Magyar Kupa meccsen jártunk a Béke téren, és hoztuk azt a formát, amit a nemzetközi mezőnyben magukat kipróbáló többiektől láttunk a tévében: nemhogy a tavaszt, már a második negyedik fordulót sem értük meg. A hajtás után valamivel részletesebben, de mindenképp bánatosan.

Szeretjük a kupát. A Hemingway-érában szinte hitbizományként kezeltük a legalább elődöntőzést, megszoktuk a sikereket, és a hozzá tartozó serlegeket. Miközben a bajnokságban bukdácsolunk, volt egy sorozat, ahová menekülni lehetett, ami még azt az évet is széppé tudta varázsolni, amit felejtenénk, ecetes ollóval vágnánk ki memóriánkból.

Nagyjából így indultunk tegnap Csepelre, hogy elkezdjünk egy újabb menetelést. A partner megfelelőnek tűnt, az SZTK-Erima alsóházas az NB2-ben, mi dobogósok egy osztállyal feljebb, vagyis a zászló nekünk áll. Bár RobWarzycha kollega (igaz utólag) elmondta, ebben a stadionban ő még nem látta nyerni a Honvédot, vagyis ha nagyon akarjuk, a babonákban hívő lelkünk találhat kapaszkodókat egy esetleges kiesés rémképének felfestéséhez is. (Itt jegyezném meg, hogy a második félidő közepén a partvonal mellett állva a középkori istenítéletek módszertanáról tartottunk röpke értekezést, különös tekintettel a boszorkányok vízbe merítéséről, nem túl archimédeszi elven.)

Kissé késve értünk a klubházba, épp láttuk bejönni a melegítő játékosokat, hogy megállapítsuk, Kemenes kimarad, a védelem marad az első soros, Ikande szűr, Kosotlani és Gege a széleken, Németh Norbi kezd, csatárban pedig Sekulic kap egy újabb (és újabb, és újabb) esélyt. A padon azért ott virított Danilo, Abass és Zelenka, minden eshetőségre készen.

Javulnak az előjelek. Várhidi keresztet vet a játékoskijáróból kilépve, gondoljuk vagy a méretesebb zakó elkerüléséért fohászkodik, vagy a lelakottas hangulatú stadionban feltűnő legyeket hessegeti el magáról. (inkább az előbbi)

Álmosan kezdünk, félgőzzel és sok hibával játszunk. Ikande aktív, szimpatikus, hogy folyamatosan kéri a labdát, látszik, hamar dűlőre akarja vinni harcát a Hidi-Horváth párossal, még mielőtt Akassou eltiltása letelne. Sekulic azonban Sekulic marad, bármit is teszünk. Megjátszható, visszalép, keresi a társakat, kapura is lő, meg minden olyan dolgot csinál, amit egy jóvágású csatártól úgy elvárna az ember fia, de valahogy mégis más. A rápasszolt labdák elpattannak, vagy el sem jutnak hozzá az első félidőben, a kapura teljesen veszélytelen, az összjátékból egyáltalán nem veszi ki a részét.

Aztán először jön át az SZTK a térfelünkre, és máris összehozzuk a mérkőzés első komolyabb védelmi megingását. Vezetnek. Nyugodtak vagyunk, a pálya ekkor már rég felborult állapotban lejt a kapujuk felé, csak idő kérdése mikor fordítunk. A félidő végén Sadjo teszi ki a fenekét, mi pedig megkapjuk soros büntetőnket, amit Hajdú a kapusba rúg. Ajjaj. (Érdekes jelenet amikor Ikande, kezében a labdával kinéz Supkára, hogy most akkor ki végezze el a tizit, mire a mester fel sem néz, Hajdú elveszi, leteszi - majd hibáz. Ez benne van sajnos.)

A második félidőre bejön Danilo és Zelenka, hátha. Sorra alakítjuk ki a helyzeteket, ott vagyunk a kapujuk előtt, minden flottul megy, csak épp a vége nem. Az ellenfél kapusa végig be van szarva, de dolga egyáltalán nincs, a kaput még véletlenül sem találjuk el. Ha megnézhetnénk a támadásaink utáni lőlapot, akkor az a várban lévő egykori HM-épületre hasonlítana, annyi különbséggel, hogy a közepén ott fehérlene egy 7x2 méteres érintetlen folt.

Húzzuk, nagyon húzzuk, de végül sikerül, és a 90. percben egy Ivancsics-féle átlövéssel végre összejön az egyenlítés. Sőt, két percre rá még egy gólt fejelünk, mindenki örül, csak a spori nem, aki kifelét muttat, majd lefújja. Jöhet a hosszabbítás.

Még mindig nyugalom van, ezeket már rég bedaráltuk, bár még mindig várunk a megnyugtató duplánkra. Sekulic felpörög, és ugyan a kapura továbbra is teljesen veszélytelen, a támadójátékunk sarokpontjává válik. De hiába. Ahogy az  a Futball Ezerszer Elátkozott Nagy Könyvében meg van írva, a sok kihagyott helyzet megbosszulja magát, és az SZTK másodszor is átjön a térfelünkre, hogy a védelmünk másodszor is hibázzon, és ezúttal egy olyan gólt kapjunk, amire már nincs válaszunk.

Kevesen voltunk kint tegnap, így a távolmaradók kedvéért zanzában, hogy lássák a lényeget:

• Ezt az SZTK-t egy átlagos elsőosztályú csapatnak legalább egy ötössel kellene kitömnie az ilyen meccseken.
• Tegnap nekünk egy nyolcassal illett volna a helyzetek alapján.
• Aki emlékszik a tavaszi Szolnok elleni hazainkra, az el tudja képzelni: még annál is több helyzetet hagytunk ki.
• Kostolani: viszlát, köszönjük, ez kevés.
• Sekulic: motoszkál benne valami, és bár a többség (mindenki) elzavarná a "véres faszba" (sic!), én adnék neki még egy (tényleg utolsó) esélyt.

(fotó: NS-címlap)