Nem tudom mi van velem, megszállta a lelkem egy-egy Sinkovics- illetve Malonyai orcát formázó cherub, vagy nem is értem, de merengő hangulat telepedett rám, és a merengő hangulat sokszor posztot szül. Nézzétek el.

Paksra autóztunk vagy Paksról jöttünk hazafele, már nem is tudom, de akkor vetődött fel köztünk az Ady Endre úti játszóterek, dühöngők problematikája. Hogy míg 10-20 éve (inkább 20) ha jött (a jellemzően) szombati meccsnap, hát nekünk családilag a legközelebbi, Corvin körúti megálló helyett sokszor a Határ útig kellet zarándokolni, hogy egyáltalán felférjünk, és bizony az Adyn végigzötykölődve a kopott UV-ken, hát csak a kiürült betonplaccokat láttuk, a kézilabdakapuk szomorúan sóhajtoztak, mert nem volt közönségük ezekben az órákban... minden kispesti panelsrác, wekerlei arc vagy kertvárosi labdaművész igyekezett a Bozsik felé, a Legnagyobb Királyt, a Cs-betűs védelmet, Bélát, a Pilukat (Vincze, Hamar) meg Durcit nézni. Később Pirit, Barit meg a lengyelt. A villamoson levegőt alig lehetett kapni, pedig jó időben a korhadt keretű ablakok üvegei is letekerésre kerültek. Én meg szorongattam Fater kezét, nehogy elsodródjak a tömeggel leszálláskor.

Hanta tegnapi cikke után adta magát a dolog, hogy egy lendületesebb bejelentkezéssel a szívlapát-díjra, bepróbálkozzam a "Számvető szerda" örökbecsűvel, de mielőtt az olvasóközönség virtuálisan lerókázna mindezért, visszakozok és maradok a fenti verziónál. Nézzünk előre.

Előre nézés, igen, ugyanis bár az idei célegyenesben még küzdünk a negyedik helyért, jómagam már egy kissé előbbre járok agyban, a következő szezon környékén, hogy ott mire lehetünk jók, és ebből az aspektusból az általam már sokszor kárhoztatott tavasz mire lehet elég, milyen potenciálokat és veszélyeket hordoz magában? Egyáltalán, mit tudtunk meg ebből a tavaszból eddig?

...igen, vannak ilyen szakaszok az életben - privát szférában, melóban, mindenhol. És a szurkerségben is - s mivel jónéhányunknál ez az említett halmaz igen széles metszetet alkot az Élettel magával (kinek szélesebbet, kinek szűkebbet, de senkinél nem irrelevánsat), így hatványozottan igaz rá a fentebb említett ciklikusság, s a hullámvölgyek nehézkes feldolgozhatósága. Na én most épp egy ilyen völgyben ülök és a csapat nem sokat segít a felpörgésben.

Nyafogni fogok most egy sort.

Folyton panaszkodunk, hogy nincs állandóság a magyar futballban, hogy kiszámíthatatlan minden, lehetetlen tervezni. Blődliség. Ha valami igazán fix az MLSZ kőérberkeiben, akkor az maga a kiszámíthatatlanság. Erre pedig lehet alapozni. Illetve lehetetlen.

A vasárnap esti Újpest elleni vereségnek lett egy sajnálatos és nem várt következménye. Internetes közösségi hálózatokon terjedni kezdett az a pletyka, hogy három, a mérkőzésen vélhetően majd pályára lépő játékos előre lebeszélte a végkimenetelt. Nagyjából az Újpest bennmaradását.

Nehéz elhinni, így inkább nem is tesszük. Nem tesszük annak ellenére sem, hogy a mérkőzés három döntő momentuma is igen érdekes módon alakult. Egy rövid hazaadás, egy kihagyott büntető, és egy méretesebb védelmi hiba. Nem hisszük, mert elfogadjuk: van ilyen. Ritkán, de van.

A rövid hazaadás és a rövid felszabadítás valóban dühítő hiba, de a gólhoz kellett egy újpesti játékos is, aki jó negyvenről képes volt visszaívelni a kapuba. A kihagyott tizenegyes szintúgy dühítő, pláne egy olyan játékostól, aki egyébként remek rugótechnikával bír, aki háromszor már berúgta idén, és aki legutóbb szintén kihagyta. A kihagyott tizenegyeshez tartozik, hogy a büntetőhöz vezető szituáció épp a büntetőt kihagyó játékos passzából alakult ki. Vagyis adott egy kvázigólpasszt, hogy utána büntetőt hibázzon. Életszerűtlen. Ráadásul így, ráadásul szinte napra három évvel egy félelmetesen hasonlóan elrontott büntető után.

Az iménti eset kiváló apropó, hogy önálló posztot szentelhessünk a bundázás lélektanának, elméletének.

Kezdjük menten a szikár ténnyel, hogy aztán beleáshassuk magunkat kicsit a mögöttesebb jelentéstartalmakba: picsaszarok voltunk tegnap az Újpest ellen. Figyelem, nem csak úgy szimplán szarok, hanem egyenesen picsaszarok. (Már elnézést az erős, és egyben a maga nemében vulgáris jelzőért.)

Olyan nincs, hogy egy agyonnyerhető meccset egyszerűen odadobunk az ellenfélnek, miközben a Kecsó nyert mögöttünk, a Videoton meg előttünk. Így lettünk szépen, lassan tavaszra középcsapat. Egyelőre még élközépcsapat, de ha a következő hetekben sűrűn hozunk hasonló formát, előbb középközépcsapat, majd a középmezőny alsóbb régióiba tartozó csapat is lehet még belőlünk. Akarjuk ezt egy ilyen csodás ősz után?

Indítsunk a kötelező szabadkozással. A héten valóban, és persze az elmúlt másfél évhez szokatlanul, egyáltalán nem volt frissülés az oldalon, elmaradtak a szokásos hétközi egyéb-jellegű posztok, úgy tűnik, mintha nem csináltunk volna semmit. Ez persze nem igaz, vagyis igazából igaz, de csak részben. A háttérben nekiestünk olyan dolgoknak, amiket ha sikerül keresztülvinni a megfelelő fórumokon, akkor a jövőben kiszámíthatóbb, rendezettebb működést tudunk ígérni felétek.

Ez az egyik. A másik fele viszont a szokásos, vagyis, hogy alig volt időnk. RW elhavazódva, különböző mellékes feladatai (amit szokás az emberi létezés körébe sorolni normál esetben, ha az illető mondjuk nem blogger) viszik el az idejét, babarnak szintúgy, de ha posztszámarányosan interpolálunk, akkor neki még mi is elnézzük.

Most kicsit hiánypótlunk, mert gondolatunk volt, van és lesz mindig, agyunk folyamatosan a Honvéd körül jár, csak nem mindig formalizálódik mindez posztban.

Végéhez közeledik az itthoni átigazolási időszak, így meg merjük kockáztatni, hogy kialakult, véglegesnek mondható a keretünk. A távozók oldalán továbbra is komoly (Torghelle, Danilo, Abass, Zelenka) és komolytalan (Sekulic, Kostolani, Ikande) arcok, de nyugalom, az érkezők hozzák ugyanazt a szintet, és ami nálunk a legfontosabb, valamint megszokottabb: az arányt. Komolynak próbáljuk meg beállítani a kölcsönbe landoló győri Ceolint, félkomolynak, de komollyá tehetőnek Hadzicot és talán Vidovicot, komolytalannak Faggyast és Porcarit, és a komolytalannál egy fokozattal negatívabbnak, szinte viccnek Bozovicot és Navarrétét. Hét ment, hat jött, néhányan eleve posztra, néhányan azonban ugyanúgy tölteléknek, ahogy korábban is nem kevesen.

Akik követtek minket az elmúlt nagyjából két hónapban, azok számára nem nagyon lesznek újdonságok, de számukra is hasznos lehet egy kis ismétlés, újra átvenni az érkezők névsorát, hozzáolvasva a szerzők várakozásait, tippjeinket, hogy szerintünk milyen eséllyel pályázhatnak a kezdőcsapatra. (Tízes skálán, ahol a bordó csillagok száma jelenti majd az értéket, és ha sok van belőle, akkor szerintünk játszós lesz, ha kevés, akkor meg nem.)

A ma záruló átigazolási időszak hajrája a Hemingway-éra kezdeti szakaszát leszámítva — mikor is egy-két évig úgy tűnt, mi is ott leszünk abban a néhány klubban, amelyik az elkövetkező évtizedben uralja az NB1-et —, szóval ezt az egy-két évet leszámítva az átigazolási hajrá nálunk mindig is kulcsperiódus volt, jó eséllyel ekkor érkezett be az a 2-3 végső igazolás aki az adott napon épp az edzőpályán kolbászolt akikkel ekkor sikerült megegyezni. Nem volt ez máshogy idén sem, de hát Hemy úr is sokszor elmondta, szegény ember vízzel főz, nyilván szűkösen áll az eklézsia, akkor ne is számítsunk Nagy Danikra, inkább jönnek az ingyenes légiósok közül azok, akik segíteni tudnak.

Már recens posztjainkban is jeleztük (kissé túlzó a királyi blog-többes, aláírom, mivel jórészt csak Hanta emlegette a témát, lévén jómagam beszippantódtam a munka rengetegébe), hogy alakul a keret, lassan tavaszi start, körvonalazódik (legalábbis kellene neki) a kezdő. Múltkori, átmozgatókérdéses posztunkban már a kommentek jeleztek is némi irányt, megnyilvánultunk spontán mi,  szerzők, és Ti, kommentelők. Ezen a vonalon haladnék most tovább, a várható alapcsapat kapcsán a tisztázókérdéseket véve sorra, a teljesség igénye nélkül, ad hoc módon, szándékunk szerint vitát generálva.

A meghatározott időközönként való feltétele a címbeli kérdésnek egy holtszezonban nem kis jogossággal bír, így e magyarázatot elégségesnek ítéljük indoklásként egy, a játékoskeringős posztunk melletti másodszori kitekintésre, kommentgenerálásra.

No meg a hétvégén letoltunk két gyakorlómeccset, s bizony az arról érkező beszámolót elmulasztva most ezzel a részben visszatekintő jellegű cikkel pótolnánk mindezt.

Heti történések szabadelvű összegzése, a katt után.

"...hogy állunk, hogy állunk, mindjárt be is h*gyálunk" - mondogatta minden szerdán munkavállalói pályafutásom hajnalán egy idősebb rutinróka munkatársam nekem és egy velem egykorú fiatal kollégámnak - ugyanis hárman osztoztunk a cég egyik szobáján. Ezen emlékezets szerda délutánok alkalmával ráadásul mindig végighallgathattunk 1-1 hőskölteményt az idősebb kollega pécsi egyetemista éveiről is, illetve rendre megtudhattuk: "mostantól kezdődik a hétvége, hisz túl vagyunk a hét felén". Nos, mi sem a téli szünet felén nem vagyunk túl, se ifjúkori sztorikat nem prezentálunk -majd holnap, a retro-sorozat vonatkozó darabjában. Felütésünk mégis adekvát, hisz a "Hogy állunk?" kérdés feltétele lassanként illdomos. No nem azért, mert annyira látnánk alakulni a tavaszi felállást - éppenhogy inkább ennek hiánya az ami írásra késztet. Bár pánikra még nincs ok, hisz hosszú még az idő a Vasas elleni nyitányig, azért egy gyors mérlegelés nem árt - no meg legalább az oldalsávunkban elfekvő játékoskeringő topik mellett itt is lehessen fejtegetni a szurkolói nézeteket és jövendöléseket, sirámokat és optimistább lózungokat. Lássuk hát, hogy is állunk.

Minden szürke kinn, elkezdődött a december, mindig így kezdődik, beköszönt a tél, bár ilyenkor a karácsonyi készülődéssel még valahogy el lehet ütni a mélydepót, de aztán már azzal se, hosszú a tél, nem szeretem, én ilyen tavaszi ember vagyok, a fociban is mindig a tavaszi idényt szerettem jobban, gyerekkorom óta, a már e blogon is sokszor megénekelt zöldellő jegenyékkel a szembeszektor mögött, meg az orrmagasságig beálló fűszaggal (nem félreérteni, legyen akkor inkább "gyepszag"), és a valahogy felviduló arcokkal a korzón...

Na ez most elég messze van.

Hosszú ideje vártunk egy olyan játékosra, mint van most nekünk ez a vörös fürtű Zeli gyerek. Régebben valahogy megszokott dolog volt, hogy szaladgált errefelé egy Détári, majd Pisont, aztán maga Bélakirály, hogy átadják helyüket és posztjukat egy minőséggel gyengébbnek, a hozzánk minduntalan visszataláló, egyébként a maga módján valóban zseniális Bárányosnak. Amikor viszont épp nem volt senki, akkor nyúltunk olyan stimulálószerekhez, mint az ex-csabai Major Laci, vagy az állandó váci kölcsönjátékos Bánföldi, esetleg egy félév erejéig az isteni Váczi Zoli. Kispesten mindig volt egy fineszes tízes, vagy ha nem, legalább volt valaki, akire ráfoghattuk kínunkban.

Miután a múlt hét a Puskás ereklye-saga disszonáns hangjaival telt és mi is megtettük Hanta vezetésével a megtenni valót, a Győr elleni derbi előtti ráhangolódásként még egy kicsit pihenjünk el egy témán.

Puskás Öcsi nagy labdarúgónk volt, bálvány, sztár Kispesten - és a világon. Pont ez a jelenség indított e cikk megírására. Miért fontosak az ilyen ikonok egy klubnál? Miért lényeges hogy legyen a csapatodnak ARCA? Egyáltalán, miben rejlik az ikon-lét?

Erről elmélkedünk és arról, hogy most Kispesten hosszú évek után végre van egy arc. Nem egy újabb Torghelle-himnusz következik, de az is lesz benne. Meg sok minden más. Utána pedig, reméljük, a véleményeitek.

11 forduló telt el a szezonból, azaz durván a bajnokság harmadánál járunk. Itt az ideje az első mérlegmegvonásnak - ami most esetünkben nem is olyan könnyű. Hol a helyünk a nap alatt? Mire számíthatunk a bajnokság végén?

Ezt persze lehetetlen pontosan megjósolni, magam is hiába kérdezgetem naivan bármely játékosunkat interjúinkban - honnan is tudnák... de mi honnan tudjuk? Hogyan érezzük ezt mi, szurkerek? Fáradt szerda reggeli gondolatébresztés, majd várjuk a véleményeiteket.

Tavasszal szerelték fel stadionunkba az új eredményjelzőt, ami a kezdeti gyermekbetegségek után mára egész flottul működik. A gólszerzők neve távolról is látható, az időt megfelelő méretű számokkal mutatja, és a csapatok nevei mellett is ott találjuk azok címereit, igaz, egyelőre fehér háttér mellett, nem kihasználva az átlátszó PNG képformátum adottságait.

Szombaton, a Bozsik-stadion névadójának (vs. Bröndby, 2-2) 25. évfordulóján, Sanyika visszatérésének napján tovább erősödött az elérhető vizuális kontent, és végre debütált egy szurkoló készítette gólvideó.

Lehet, csak én vagyok ennyire régivágású és szentimentális alkat, de nekem kifejezetten tetszik, hogy az alkotónak volt bátorsága visszanyúlni a Commodore 64-ek idejébe, és 8bitre megálmodni az animációt. Az egyetlen fájó pont, hogy a "Góóóóóól" felirat valami Times-szerű betűtípussal ugrál a kijelzőn, egyáltalán nem pixeles, így némileg testidegen a kapura rugó oroszlán kockásságától. További fájdalom, hogy bár hangot tartalmaz, és a stadionban van hangosítás, a két rendszer láthatóan hallhatóan nincs összekötve, így a "Csak a Kispest!" szöveg mindössze ezen a videón elérhető. (Szerencsére a helyszínen igazán szükség sincs rá, megoldjuk magunk.)

Köszönjük kedves szurkolótársunknak, hogy még otthonosabbá varázsolta a látványt, és valamit visszacsempészett a hazai számítástechnika hőskorának romantikájából.

[forrás: honvedfc.hu]

2001 tavaszán a Szuri bá féle flúgos futam idején Öcsémmel és egy jóbarátomal néztük a korzóról a Zete elleni bajnokságvégi hazait. A második félidőben az akkoriban be-becserélgetett Torghelle hazaadott, amire lecsapott egy Zetés arc, kapuig ment, Nota felnyomja, tizi. Gól. A legendás "Esernyős" figura a lelátón felugrott, ami nem sok jót ígért a hibázó játékosnak az álmoskönyvek szerint. Így is lett. "Torgelle takarodj vissza Marcaliba, ne is lássunk" - üvöltötte a posszant szurker, mi meg vigyorogva azon évődtünk a többiekkel, hogy a magyar foci kiszámíthatatlanságát tekintve Torghelle tuti a válogatott sztárja lesz pár év múlva. Persze, ha akkor valaki azt mondja, hogy ez komolyan bekövetkezik és ezen felül 10 év elteltével Sanyika visszatérésére én külön örömposztot írok, hát csak néztem volna ki a fejemből. Már csak azért is mert azt sem tudtam mi fán terem a "poszt".

Azóta Sanyi volt a válogatott kulcsembere, mostani hazatérésének pedig úgy örülök, mint Németh Norbiénak, előtte pedig utoljára... Kovács Kálmánnak 1997-ben. Örömszavak jönnek.

Kellemes dunaparti szellő, 200 néző, ingyenes parkolás. Nagyjából ennyi lenne normál esetben egy Szigetszentmiklós-Honvéd 0-5 összefoglalója a másnapi sportlapban. Esetleg a hangulatfestő keretesben az ősz kiéhezett kannibál módjára falja fel a csepeli stadion egykori szertárosát, vagy legalább a dögnehéz, ámbár szépemlékű fűzős labdákat.

Magyar Kupa meccsen jártunk a Béke téren, és hoztuk azt a formát, amit a nemzetközi mezőnyben magukat kipróbáló többiektől láttunk a tévében: nemhogy a tavaszt, már a második negyedik fordulót sem értük meg. A hajtás után valamivel részletesebben, de mindenképp bánatosan.

Szombaton behúztuk a harmadik hazait is egy fővárosi ellenféllel szemben, és ahogy azt már megszokhattuk, ismét kapott gól nélkül. Tagadhatatlan, remek rajtot vettünk. Otthon filéztük a Vidit, az Újpestet, a Fradit és a Vasast, idegenben győztünk Szombathelyen és Egerszegen. Fasza. Az egészben csak egyet sajnálhatunk, hogy tavasszal mindenhova mennünk kell, a Bozsikba legfeljebb a Debrecen és a Diósgyőr jön az érdekesebből. Persze ez legyen a legnagyobb bajunk.

A hajtás után néhány további keretes olvasható a hétvége kapcsán.