Azt hittük, Újpesten abszolvált önszopatásunk vendégjátékunk után már eldőlt erre a tavaszra "a félszezon idióta meccse" cím, de nem, ma sikerült valahogy annak is fölé lőni (azaz: alálőni). Ami, valljuk meg, nem könnyű. A 15. perc körüli kis show (szokásos Tchami-tizi, a sértett önjelölt ítélet-végrehajtóként kapufás-fölérugós előadása, majd Dél a labdáért futva kibicsaklítja a saját bokáját)  egyfajta zanzaként mindent elmond a mai délutánunkról. Érdekes módon azonban az újpesti gázos derbivel szemben, most nem vagyok mérges a csapatra, inkább sajnálom őket - és magunkat is. Nem tudom, melyik a jobb. Supka az interjúban -majd halljátok- elmondta: sokadszor sem léptük túl az árnyékunkat - úgy látszik, ez az év erről szól. Nem repesünk tőle - noha helyezésünk továbbra is messze magasan az elmúlt 15 év eredményei fölött van. És mégis, a tudat hogy ez lehetne jobb is...

Soha vissza nem térő ajánlat! Legyél te is a Honvéd igazolt játékosa! Amennyiben a képre kattintva elinduló játékban egyetlen büntetőt sem tudsz berúgni, hétfőn a portán leadva vár majd a névvel ellátott mezed, a klubházban pedig a biankó szerződésed!

Játékra fel, és hajrá!

Ismét egy hét, amikor ismét nem volt fikarcnyi időnk sem. Sőt! Eddig ha azt mondtuk, hogy nincs időnk, akkor is volt heti három poszt legalább, tehát el lehet képzelni a jelenleg érvényes állapotokat. Mivel más ötletünk most sincs, marad egy kibeszélő, ahol előzetesen csak néhány pontot dobunk be, a többi mehet kommentben.

Hosszú és fárasztó nap volt ez, ki is kaptunk és a torkom is megfájdult estére. Mégis, ez a túra valahogy a jó emlékek közé masírozik be majd a privát Honvéd-annaleseimben, ugyanis végigröhögtünk egy oda- és egy hazautat, betoltuk a Hanta által már reggel vizionált gasztronómiai védjegyet (kicsit túldimenzionálták benne a sót és az erőspistát, de összességében korrekt volt), és az ország leghangulatosabb megye II-es stadionjának speckó hangulatát is kiélvezhettük a tyúkszaros ülésektől kezdve a tényleg minden tekintetben szolgálatkész és riszpektes helyi rendezők hozzáállásáig. Már csak három pont kellett volna... az viszont nem jött meg. Nyilván túl kerek lett volna vele a nap...

Nagyjából annyi a program, amennyit a címbe is belesűrítettünk. Ha RW jobban lesz (jobbulást neki!), akkor a volán mögé pattan, hogy az M6-oson száguldjon velünk Paks és a dunai halászlék Mekkája felé.

Háromkor indulunk Pestről, vagyis odafelé vélhetően még egy könnyed uzsonna gyanánt sem fér bele a túra erősen túlfetisizált, de közben már a számban érzett ízvilágú kelléke, a halászlé, az pedig külön valószínűtlen, hogy elvitelre kérjünk, és mint egy abszurd ungarische McDonald's, fém ételhordókkal kanyarodjunk be a létesítmény parkolójába, kiskezitcsókolom, lesz három halászlé sörrel, egy 'paprikás narancslével és két palacsinta. A halászlét meg kell tisztelni, ahogy a Paksot is, de ők most ellenfél, a halászlét pedig megesszük.

Rendhagyóan értelmetlen és furcsa beharangozó a tovább után.

Hanta tegnapi cikke után adta magát a dolog, hogy egy lendületesebb bejelentkezéssel a szívlapát-díjra, bepróbálkozzam a "Számvető szerda" örökbecsűvel, de mielőtt az olvasóközönség virtuálisan lerókázna mindezért, visszakozok és maradok a fenti verziónál. Nézzünk előre.

Előre nézés, igen, ugyanis bár az idei célegyenesben még küzdünk a negyedik helyért, jómagam már egy kissé előbbre járok agyban, a következő szezon környékén, hogy ott mire lehetünk jók, és ebből az aspektusból az általam már sokszor kárhoztatott tavasz mire lehet elég, milyen potenciálokat és veszélyeket hordoz magában? Egyáltalán, mit tudtunk meg ebből a tavaszból eddig?

42 pontunk van, ami egyfelől maga az élet értelme, másrészt néggyel több, mint a minket lelkesen üldöző Kecskemétnek. Mivel az egész számok halmazán értelmezett számegyenes folyamatosan és monoton nő, valamint a győzelemért ugyanúgy három pontot adnak a Bozsikban, mint Kecskeméten, vagy netán Pakson, így ha ezeket az egységeket szépen egymás mögé helyezgetjük, akkor a végén valami hatalmas jóság is kisülhet.

Magyarán, ha 2+2=4, és mindig négy, akkor a 42+(15-valamennyi)=végeredmény írja le a hátralévő öt fordulóban megszerezhető pontjaink számát. A valamennyi esetünkben valahol 0 és 15 között lehet. És ez a fontos.

Pénteken volt a meccs, hagytuk kicsit ülepedni. Mondjuk nem nagyon volt mit, mert láttunk már ennél jobb focit, vagy élvezetesebb stadionhangulatot, de talán még a sör is hidegebb volt régen. Most azonban csak a formában lévő Siófok jött, és kivételesen nem a szokott null-nullt, esetleg null-egyet szenvedtük ki magunkból, hanem picsáztunk - igaz, amolyan honvédos módra. És nyertünk - de valójában nem csak egy meccset.

Mert valóban, mit is nyertünk a Siófok ellen?

Bár az újpesti játék okozta csúf kelés még nem száradt le egészen a kispesti fizimiskáról, azért Supka mester és a csapat végül egy nagy fehér flastrommal azért elfedte a csúf heget, kb így összegezhetjük a tegnapi este történéseit. Ahogy vártuk, sajnos kevés néző előtt, viszont remek időben feszült egymásnak a két csapat és részünkről egy borzalmas első félidőt -mely után magam biztos voltam a szokásos, utóbbi évekbeli Sió elleni 0:1-ek, 1:2-k folytatásában, végül nem ez történt, hanem szerencsére a csapat mutatott egy kicsit a tavaly tavaszi hazai biztos menetelés-féleségből - a retrohangulatot fokozandó a 3 gólból kettőt a tavalyi áprilisi hősök, Lovrics és Ivancsics szállítottak. 3:1 tehát ide, de lehetett volna több is, így némileg megenyhült szívvel osztályozhat a szűk egy hete még gyehennáért kiáltó RW. Nézzük!